durva kötelekkel kapaszkodik meg rajtam az álmosság, ez a múlni nem akaró fájdalmas fáradtság, ami élősködőként szívja testemet és agyamat. vakmerő szemtelenséggel terpeszkedik szét újra meg újra erőtlen tagjaimon és mozdulatlanságba dermeszt. tüdőmet szorongatja lassan szorító kezeivel, vicsorogva ölelget és mélyen beleszagol a fejbőrömbe gonosz kuncogással, majd erősebbre fogja a szorítást. bűnös gyengédséggel ágyamhoz kísér. lefektet, gondosan betakargat, most érzem, hogy itthagy egy időre, akkor nyugtom lehet. igen, szabadon enged kicsit. lassan alszom el, fokozatosan érzem, ahogy megszabadulok tompa súlyátol és egyre mélyebbeket lélegzem.
de visszatér. ellopja lélegzeteimet üresen hagyva tüdőmet. kiszolgáltatottan fekszem előtte, ő pedig egyetlen porcikámat sem kímélve, teljes súlyával rátelepszik alig mozgó mellkasomra. érzem a veszély közeledtét, a zúgást a fejemben, a biztonság múlását, testem nehézségét, az oxigén sűrűségét, a sebezhetőséget és őt, aki épp államtól nyolc centiméterre vigyorogva ül és újra elhozza az álomparalízist. a testem az övé, egy ideig azt tehet vele amit csak akar, harapdálhatja, belemélyesztheti éles körmeit, nem tudok ellene semmit se tenni. tagjaimat képtelen vagyok mozgatni, számat sikolyra nyitnám de nem engedelmeskedik. legyen hát az övé. dörgölőzzön csak neki akarata szerint.
de ő szánalomból megkegyelmez és testembe élet kerül. zaklatott ébredés ez. azt mondja, aludjak nyugodtan vissza. és én engedek a kísértésnek...
