wait for me:)

(gondolatok kolozsváron/ról)

mert milyen is az ember
tényleg csak magának akarja a dicsőséget?
fekete pontok védenek a rossz tekintetektől
azt képzelem
disznóarcok, vagy üres szemek
ma bordó vagyok és fekete
a rebegő neonfényben
sápadtan
mellém ül a púpos lány is
szívesen megmutatnám ezt neki
fájdalmat okozni
fizikait és szellemit
a vérét akarnám, a szenvedő béna fejét látni,
hogy
szűnjön meg világomat idegesítő szuszogása
megnyalja az ujját undorító nyelvével –
végigsimítja a füzeten,
majd az újabb okoskodás
újra és
újra
és újraés új-
rakás puly-
kavafisz
mindenki egy nagy darab KAF itt
FAQ it
a gomba fejével
bárcsak cseszegetted volna akkor
azon az estén
az én estémen
amikor egoizmusom beterítette a
fekete előadást
mikor elrohantam
bárcsak ne engetted volna,
hogy akkor
magamra hagyj
magamra hagyjam
magamat.

hi there!

Fulladunk.
Nem számít, hogyan és mikor, egyedül vagy társaságban. mámoros boldogsággal, kacarászással leplezve.
Most épp az augusztusba fulladunk bele.
Apró szemcsékkel ragadja meg torkunkat, kegyetlen karmai szemünket kaparásszák, nincs menekvés. Porban hunyorítunk, napra vicsorítunk puha fogainkkal. Egykori hajszálaink csomókba egyesültek, s hiába igazgatjuk, olvadt körmünk minduntalan beleakad. Kiengedjük tüdőnkből az oxigént, hogy utána fojtogató sugarakkal teljen meg, szétporlasztva minden szervünket.
Így állok én is a tükör előtt, égett bőrömet vizsgálgatva. Szőröm már nincs, anyajegyeim szétnyúlva olvadtak bele tátongó pórusaimba. Már nem hallom, hogy kiabálnának. A tükör torzít, vagy tényleg elfolyik a szemem? Nem hiszem, hogy meg akarom tudni. De úgy látszik, mégiscsak torzít. Kutyám nyelve az izzó szőnyeget súrolja. Lehajolok hozzá. Égett kutyaszőr és dögszag. Nyál már nincs, nyelve megnyújtott aszalt szilva, lehelete halálszag. Nem tudom, milyen az, de ha egyáltalán létezik, biztosan ilyen. Rossz bőrben van, bárcsak adhatnék neki egy kis vizet. Pedig már nem is várja el. Szemei nem kérnek, inkább szánalmat sugároznak. Szánalmat azok iránt, akikben van még egy hópehelynyi remény. Hópehely…
Otthagyom a tükröt és izzadságcseppekről álmodozva kisétálok a házból. Egy-egy bőrcafatot hagyok talpamból az olvadt betonon, ragadok, továbbmegyek. A Napot már nem látom, nem lehet, hogy eltűnt, csak bujkál. Orromat mégis valami hűvös, friss és biztonságos illat csapja meg. Mögöttem hegyként emelkedő sötét felhők vonulnak, a szél hirtelen hűti le kiszáradt testemet, és kecsesen fújja le fejemről hajmaradványaimat. Micsoda megkönnyebbülés! A beton sisteregni kezd, azt hiszem izzadok, pedig nem, valami arcomat csikolja, érzékszerveim már nem a régiek, csak egy kis időt, elnézést. Tudom már, cseppeket látok, nedveset érzek, lehet csak hallucináció de kit érdekel, mikor már tüdőm is hideg és a bőröm leválik az esővel és a húsom sem ég már, csak sistereg csendesen, hiszen milyen jó most neki, ahogy égett kis részeit megveregeti az esőcsepp. Lefekszem kicsit, egyik csigolyám szétnyom egy bogarat, de nem is értem, azt nem érezhetem, hisz nincs már mivel, nem számít, vérereim már nem duzzadnak, lehűltek mind és szomjasan nyelik magukba a vizet. A kutyám, úgy látom jól van, boldogságában megnyalogatja tátongó állkapcsom mellett a húst, valószínűleg rosszul láttam, hogy egy apró darabka nyelvén maradt. Nem számít, hideg van és ő lefekszik mellém, már nem érzem az égett kutyaszőrt, pedig de jó lenne, hiszen jól megvoltunk, most meg már hideg van és fázom, pedig már nem nagyon létezem, de azért mégis, és tulajdonképpen miért nem süt már ki a Nap?

ennyire.

maroknyi Székely(föld) 2

maroknyi Székely(föld)